Már bőven azelőtt beleszerelmesedtem a babakonyhákba, hogy kislányom született. Így aztán egyértelmű volt, hogy amint lehet, a lányomat meglepem egy saját készítésű példánnyal. 

Ehhez nem kellett más, mint egy jó alapbútor, néhány év, míg a gyerekek megnőnek annyira, hogy elmozdulhassak az egy méteres vonzáskörzetükből, pár remek szerszám, és némi szabadidő, amikor beszerzem a kiegészítőket :) Ez a rész pediglen a lányzó kettő éves születésnapja felé érkezett el. 

Mivel épp költöztünk és lakásfelújítottunk is szimultán, egyrészt jókor álltam neki ennek  projektnek, mert minden szerszám amúgyis elöl volt (értsd: szerteszét, szana és mindenfelé csavarhúzók, csiszolók, kalapácsok, reszelők, dekopírfűrészek és derékszögek hevertek). Másrészt pont marhára rosszkor jött, mivel egymillió egyéb dolgom is lett volna. Egyéb fontosabb. De biztosan fontosabb? Annál egyáltalán nem fontosabb, minthogy a lányom a második szülinapján, és azóta is boldogan főzzön nekem (mű)kávét, minden alkalommal frisset, frissen elmosogatott csészéből kínálva, alapos műgonddal elkészítve. Úgyhogy ez így volt tökéletes :)

A meló azzal kezdődött, hogy megláttam Az Tökéletes Babakonyha Alapbútort, ami nem volt más, mint a nagymamám úgynevezett vizespadja. Régen ez szolgált arra, hogy egy kancsó kútvizet és egy lavórt tároljon, amibe mosdani lehetett, később, a vezetékes víz aranykorában pedig továbbra is folyékony halmazállapotú anyaggal maradt kapcsolatos; innentől ugyanis nagyanyám a szódásszifont, a málnaszörpöt és néhány poharat állomásoztatott itt. Az öröklött darab így nézett ki, mikor nekiláttam a tervezésnek:

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy évekkel ezelőtt már használatba vettem ezt a padot, ugyanis a régi konyhámban ez volt a fűszertároló szekrény, így annak idején már nekiestem hőlégfúvóval és csiszológéppel, ami most annyi előnyt jelentett, hogy a festék levakarásával már nem kellett szórakoznom.
A terv szerint az eredetileg balos ajtót lenyílósra variáltam át, két egyszerű ajtópánt és egy mágneses ajtózár segítségével. Ebből lett a remek kis sütőajtó, ami igazán nem volt nagy meló.
A mosogatótál kivágása nekem azért volt nagy kihívás, mert ezer éve volt a kezemben utoljára dekopírfűrész, de végül egész könnyedén megugrottam a feladatot.

A portalanítás és zsírtalanítás után nekiestem még egy kicsit csiszolgatni, és fixre rögzítettem a felső fiókot (mivel a mosogatótál miatt az amúgyis kihúzhatatlanná vált). Aztán, újabb pormentesítést követően jöhetett az első réteg festék. 

Felvetődik a kérdés, hogy miért nem álltam neki kitapaszolni a repedéseket és betömködni a lyukakat rajta... Nos ennek egyetlen, csöpögősen romantikus oka van: az, hogy önző módon szeretném megőrizni benne a múltat is egy picit. Az idő nyomát, ami akkor hagyta rajta a stigmákat, mikor még a nagyszüleim használták nap mint nap. A lányomat remélem, nem zavarják ezek az apróbb esztétikai deficitek, az én lelkemet viszont kifejezetten gyönyörködtetik :)

Tehát, két réteg hófehér alapozó és zománcfesték felvitele után már csak a dekorálás, a fogantyúk maradtak a végére. Konyhai csapként ezúttal egy OBI-ban beszerezhető falra szerelhető akasztó szolgál, és itt vettem a virág alakú fiókgombokat is. A sütőajtó fogója komoly darab: a mi IKEA konyhánkból megmaradt szekrényfogantyú épp megfelelő méretnek bizonyult :) Gázrózsa helyett egy öntapadós tapétából vágtam ki a fekete köröket és a sütőajtóra a csíkokat. Végül felkerültek rá a "főzőlap" gombjai is, amiket a közeli barkácsboltban szereztem be.  Az eredmény pedig ez lett:

Hogy tetszik? 

Ha egy üzlet egyszer beindul... :)

Péter, aki épp a ládapadján ücsörgött, megkérdezte, hogy ha már ilyen frankón belejöttem az excenteres csiszológép használatába, lenne-e kedvem egy másik, rejtegetett bútordarabjával elidőzni. Szerintem még nem tudta, kinek teszi fel ezt a kérdést. Naná, hogy volt kedvem, és mivel ő már nemigen tudta volna hová tenni ezt a kisszekrényt, ugyanezzel a lendülettel nekem is ajándékozta. 

Napokig tűnődtem, hogy a jellegtelen, barna éjjeliszekrény ki is lehet valójában. Az biztos, hogy mikor egy mesterember kezei között formálódott, nem arról álmodott, hogy vénségére egy garázsban álldogáljon. Ütött-kopott külsejéből áradt a huncutság, és bár nemigen volt kedve megmutatni, de a kecsesség is. 

Mivel festék nem volt rajta, a hőlégfúvózás ezúttal elmaradt. Előkaptam a csiszolót, majd portalanítás után nekiestem alapozóval. Végül a fedőfesték, majd a minta került rá.

Ez lett egyelőre belőle (és mivel ekkor még mindig idióta voltam, naná, hogy before fotót róla sem tudok hozni...):

Cikkcakk-festés közben (nem keveset időztem vele, még szerencse, hogy egy fotó nem rögzít hangot...):

Majdnem kész:

A majdnem a tetején lévő tátongó űrre vonatkozik, mivel oda még keresem az igazit. Valószínűleg tejüveg lesz, mivel a tetejére olvasólámpát szánok a nemsokára S.K. felújításra kerülő hálónkban. És ha minden igaz, cuki bojtja is lesz, bár egyelőre szerintem ez a bútor pasis. Úgyhogy még meglátjuk... 

...vagy szólnak neki, hogy szólítson meg :)

Péter garázsában évek óta eldugva bánkódott egy lócapad, amit még a felmenőitől kapott örökül. Le volt takarva valamivel, ezért nem láttam. Egyszer aztán úgy alakult, hogy megpillantottam. És eleredt a nyelvem. Határtalan önbizalommal kezdtem ecsetelni, hogy ebből milyen fantasztikus dolgot lehetne kihozni, elő is álltam néhány javaslattal...

Szerintem Péterék nem hitték, hogy komolyan gondolom. Így aztán minden különösebb vacillálás nélkül javasolták, hogy vágjak bele. Én meg nem voltam rest :)
Mivel a lócapad az övék, ezért több tervből ők szavazták meg a nyerőt, nekem pedig nem maradt más dolgom, mint kivitelezni. 

Az eredeti szín narancssárga és fehér volt, azzal a régi festékkel, aminek a hőlégfúvó hatására fantasztikus szaga kezd terjengeni, de mivel sajnos idióta vagyok, nem fotóztam le a kiindulási fázist (viszont Péter igen, úgyhogy majd pótolom ide az első fotót). A további fázisokról viszont máris mutatok képet:

Hőlégfúvunk:

Csiszolás közben:

Festés után, a késztermék:

A színe tehát zöld lett, a tulipánjai pedig vidámak, és bár az igazi tulipános ládákra egyáltalán nem jellemző a visszafogottság, szerintem sikerült közösen eltalálnunk azt a mintát és kompozíciót, ami mind a tulajdonosoknak, mind nekem a legkedvesebb.

A legnagyobb öröm, hogy mióta elkészült, a háziak is, és minden érkező vendég erre szeretne leülni. :)
Lehet, hogy csinálnom kellene még párat belőle...